"Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben." /Móricz Zsigmond/
Hulló cseppek, hol van a nap? Nem látszik még fénye sem. A vizes kád dalra fakad, de szép is az életem! Teli kád, nagy békák, vízbe loccsant a világ! Esőcseppek házak falán, esik, zuhog, meg nem áll. Az én cipőm átázik ám, brrr, egyszer vége lesz tán! Teli kád, nagy békák, vízbe loccsant a világ! /Vera Ferra-Mikura: Esődal/
Félsz-e, bátyó, a vízártól? Nem félek bizony én! Oly árapály, mint az ember szívében úgy sincs másutt a föld kerekén. Félsz-e, bátyó, a villámtól? Nem félek bizony én! Oly sebes láng, mint az ember fejében úgy sincs másutt a föld kerekén. Félsz-e, bátyó, a bánattól? Félek bizony én! Míg csöppje is él, nincs nyugalma addig az embernek a föld kerekén. /Rákos Sándor: Félsz-e, bátyó?/
Az én nevem ibolya, tavasszal születtem, erdő szélén öreg fa, ott keress meg engem. Kicsiny vagyok, eltakar zöld levélkék sátra, le kell értem hajolnod, úgy találsz meg, lányka. Ibolya, ibolya, tavasz első mosolya, illatos virága, ezt susogja fülembe testvérkém, a füvecske, s döngi, döngi, döngicséli a sok kis bogárka. /Várnai Zseni: Ibolya/