Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál, rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél, először csak a kiskertbe, aztán a nagy idegenbe. Ha itt vagy is, csak elnézel, akkor is nem engem érzel, nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Úgy megnőttél, szinte félek, már a válladig sem érek, alig, alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nékem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé fát, virágot, lombos ágat, -fölemeled az anyádat. /Várnai Zseni:Úgy megnőttél,szinte félek/