Egy nagy kék pillangó ereszkedett alá rám, és elfedett szárnyaival. Mind mélyebb-mélyebb álomba süllyedtem. Így hevertem önfeledten soká, akár egy kék mennybolt alatt. /Hans Arp: Mese/
Szikrázó az égbolt aranyfüst a lég, eltörpül láng-űrben a tarka vidék. Olvadtan a tarló hullámzik, remeg, domb fölött utaznak izzó gyöngyszemek. Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll. /Weöres Sándor: Kánikula/
"... az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság..." (Fekete István:Tüskevár)