Nem múlnak ők el,
   kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak 
   árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk 
   csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk 
    a végtelenség.

   Emlékük, mint 
         lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog
    egyre szebben
És melegít,
    mint kandalló a télben,
Derűs szeliden
     és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik
   tekintetük még
S a boldog órák
    drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk,
    mint virág a napfényt
És élnek ők tovább,
     szűz gondolatként. (Juhász Gyula: Consolatio)