"Valóban szörnyű emberi tulajdonság, hogy általában csak akkor értékeljük igazán a jótevőinket, szeretteinket, ha már eltávoztak, ha már nem tudjuk őket megölelni. Nincs erre mentség, csak magyarázat. Futunk, rohanunk, pénzt keresünk, gyereket nevelünk, szeretünk, haragszunk, örülünk és kiborulunk, közben alig hagyunk időt megállásra, elmélyülésre. Kevés olyan ember él közöttünk, akinek nincs lelki adóssága, azaz olyan okosan gazdálkodik az idejével, hogy mindenkinek annyit tud adni önmagából és szeretetéből (köszönetéből) amennyit fontosnak tart. Persze legtöbbünkben megvan a jó szándék, felhívom X-t, tényleg meglátogatom Z-t, csakhogy a szeretetteljes terveket ritkán követi tett. Sokkal különb lehetne a világ, ha mindenki önmagán próbálna egy kicsit javítani." /V.Kulcsár Ildikó/