"Első szerelmünk, ha a régi címen ránk találna, talán meg sem ismerne. Amíg rá nem mosolygunk. A mosoly ugyanis nem öregszik. És kell valami állandóság." /Janikovszky Éva/
Kel a hajnal tüzes íve, tarajos köd szegi árnnyal. Budapestre s Duna-vízre sokezer hópihe szárnyal. Hol a két part sűrü ház-sort emel, egymás felé fordít: a habon reng szines árny-folt, a folyón át feszül új híd. /Weöres Sándor: Az Erzsébet-híd télen/
A nap, mint rézvörös korong, vacog a hideg égen, a szív ilyenkor elborong: "Nem láttam napot régen." A szív ilyenkor elmereng, s tavaszi fényre vágyik: "Pattanj ki rügy, ne szenderegj, zöldellj ki újra, pázsit! Jöjj, hóvirág, szépülj, világ, virulj tavaszi fényben, mosolyogj rám, tűnt ifjúság, ragyogj, mint réges-régen! /Várnai Zseni: Téli nap/
Húzza a szánkót hegynek fel, szuszog a Jankó hegynek fel, siklik a szánkó hegyről le, ujjong a Jankó hegyről le! De puha fehér, dunna a hó, még felborulni is jaj de jó! Vörös az orra, füle ég, szuszog a Jankó, de húzza még! /Hajnal Anna:Szánkón/