"Valóban szörnyű emberi tulajdonság, hogy
általában csak akkor értékeljük igazán a jótevőinket,
szeretteinket, ha már eltávoztak, ha már nem tudjuk őket
megölelni. Nincs erre mentség, csak magyarázat.
   Futunk, rohanunk, pénzt keresünk, gyereket nevelünk,
szeretünk, haragszunk, örülünk és kiborulunk, közben alig
hagyunk időt megállásra, elmélyülésre.
   Kevés olyan ember él közöttünk, akinek nincs lelki adóssága,
azaz olyan okosan gazdálkodik az idejével, hogy mindenkinek
   annyit tud adni önmagából és szeretetéből (köszönetéből)
amennyit fontosnak tart. Persze legtöbbünkben megvan a jó szándék,
   felhívom X-t, tényleg meglátogatom Z-t, csakhogy a szeretetteljes terveket
ritkán követi tett.
   Sokkal különb lehetne a világ, ha mindenki önmagán próbálna
             egy kicsit javítani."  /V.Kulcsár Ildikó/