Amikor még piciny voltál,
   olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
   mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
   akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
   valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
  már a válladig sem érek,
alig, alig hihetem már,
  hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
   ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
  homlokodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
 mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat,
-fölemeled az anyádat. /Várnai Zseni:Úgy megnőttél,szinte félek/